Hadd meséljek el Nektek valamit!
Olyan családból jövök, ahol a széltől is óvtak, a legkisebb erőfeszítésért is az egekbe magasztaltak, ha pedig új kihívással akartam szembe nézni, mindig azt kaptam, hogy „Jajj Kincsem, hát mikor? Hát nem fogod Te ezt már bírni, és különben is, ne ess túlzásokba.”
Közel harminc évet éltem le abban a tudatban, hogy nem kell különösebben megfeszítenem magam és különben is, nagyon aranyos, hogy vannak ambícióim, de azért ne álmodjak túl nagy dolgokról, mert annak csak csalódás lesz a vége.
A szeretet kifejezésének a módja mindig az étel volt. Egy vasárnapi ebéd átlagosan 2-3 kiló rántott csirkéből állt, és akkor még nem beszéltünk a levesről, a köretről meg a sütikéről. Anyám mindig is anyatigrisként figyelte, hogy „eleget” eszem-e, és ha egy kiló is lecsúszott rólam, azonnal aggódni kezdett.
Ez a két dolog határozta meg az elmúlt közel harminc évemet; céltalanság és evés. (Éljen a hedonizmus.) Napról napra, hónapról hónapra éltem, anélkül, hogy feltűnt volna, hogy a legszebb éveimet gyakorlatilag kidobtam a kukába. Éltem bele a nagyvilágba, és hogy boldog lettem volna, egyszer sem éreztem; evickéltem. Szó szerint.
Év elején azonban közölték velem a hírt, hogy PCOS-em van. TSH szint az egekben, a hormonháztartásom pedig … hagyjuk. 28 évesen durvább pattanásaim voltak, mint egy WOW-os tininek, a súlyom már a 75 kilót is meghaladta (168 cm mellett) a hajam hullott, és még sorolhatnám hosszan, milyen remek állapotba kerültem. Szerencsére sikerült egy nagyon jó belgyógyászt kifognom, akinek megfogadva a tanácsait fél éven belül (se) sikerült teljesen rendbe hoznom magam. A kezelés azonban egyszerűbb volt, mint azt bárki hinné; minimális gyógyszeres rásegítés mellett (amiből az egyik a fogamzásgátló tabletta) gyakorlatilag egészséges életmódra fogott; napi ötszöri étkezés, szénhidrát diéta, rendszeres testmozgás.
Láss csodát, a kilóim elkezdtek leolvadni, a bőröm makulátlan, de történt valami, ami ennél is többet jelent; hihetetlen önerőre tettem szert. Hirtelen céljaim lettek. Hirtelen elkezdtem foglalkozni magammal; és pont emiatt az, amibe eddig belenyugodtam, már tűrhetetlenné, elfogadhatatlanná vált és eszméletlen erővel elkezdtem azon dolgozni, hogy más legyen. Elkezdtem dolgozni azon, hogy végre ne mellékszereplő legyek a saját életemben, aki csak tehetetlenül szemléli, ami körülötte történik; én lettem a főszereplő. És tudjátok mit? Az egy dolog, hogy az egészséges étkezés miatt sokkal több energiám van, de a mozgás, az, hogy minden nap lebontok egy téglányit a saját korlátaimból, a lehető legnagyobb motiváció – és napról napra érzem a változást, egyre jobban. De ahogy Keith Ellis is megírta (és ezt a mondatot nagyon szívleljétek meg) „Kellő idő alatt még a közönséges erőfeszítés is hozhat különleges eredményt.”
Nem könnyű váltani. A legtöbb ember retteg a változástól, attól meg végképp, hogy mit fog látni, ha kinyílik a szeme; egyet azonban biztosan állítok: nincs mit vesztened. Bármi is történjen, a Te életed csak jobbá válik, még akkor is, ha a saját harcodban néhány dolog áldozatul esik. Hosszú távon TE vagy a győztes!
Ezzel kívánok Nektek szép hétfőt!
