Tudatos Egészség

Ha valaki azt mondja nekem, hogy még húszas éveim végén (meg úgy egyáltalán) daganatos leszek, minimum pofán röhögöm és elküldöm melegebb éghajlatra, Ehhez képest 29. életévem utolsó két hónapja arról a nyomorult tumorról szólt, meg a rettegésről, hogy elvérzek-e a műtőasztalon vagy sem. (Rutinműtét.)

Meggyőződésemmel ellentétben, hogy ha én egyszer ilyen helyzetbe kerülnék, egy jellem maradnék, és nem hagynám el magam - amikor a radiológus paraszt doktor úr közölte velem, hogy ez bármi lehet, de az első tippje a daganat, nekem erre az első mondatom az volt, hogy én akkor most azonnal enni akarok valami cukrosat, gluténosat és hizlalót.

Aki járt már Pesten a Pozsonyi utcában található kockás abroszos kisvendéglőben, az tudja, hogy ott mekkora adagok vannak - nos, idegállapotomat jól tükrözi, hogy minek után a szomszédos pékségben elfogyasztottam "előételként" némi csokis fornettit, fent nevezett étteremben három fogást tettem magamévá, majd még a barátom desszertjét is betermeltem. (WTF is stresszevés?)  

Az elkövetkező két hónap ebben a "boldog" cukor és liszt mámorban telt (azért érzed a logikát - mindkettő táplálja a daganatos sejteket) így chi-vel együtt plusz négy kiló is áramlott a testemben. 

A műtét közben rendben lezajlott, majd a karácsony és a szilveszter is - én pedig halál depressziósan boldogan vágtam neki az új évnek és terebélyesedő seggemet rossz kedvemet további jutalomfalatokba fojtottam, és tekintve, hogy két hónapos lábadozásom alatt a testmozgás is ki volt zárva, a dolgok gyorsan követték egymást. (Zabálás-> hízás.) 

De ma! Ma végre eljött a várva várt nap - és ma végre megjelentem a helyi konditerem alakformáló óráján, gondolván, hogy ez a kis laza ugri-bugri segít majd visszaedződni és visszatérni a régi kerékvágásba. 

Hát nem egészen így történt! Hanem így: 

5. perc: Bemelegítés - hú, ez jó, ez már hiányzott. És jobbra, és balra, és hinta, és lábhúzás. Helló pad, helló terem, helló tükör. 

15. perc - Kar, gyerünk! És húúzd, húúzd, ezaz, egyenes hát - hú basszus, ez kezd meleg lenni - csak egy kicsit leengedem, csak egy negyed erejéig.

25. perc - Aztakúúúva, arról nem volt szó, hogy ilyen ütemben kell guggolni. Hát normális ez? Ember az ilyen? Ki-kö-pöma-tü-dő...bazz.. "Whoo-hooo" - jézusom, ki vagy Te?! Én itt meghalok, Te meg itt örülsz magadnak. 

45. perc - Na, has. Ebben penge vagyok. Nem baj, hogy vagy negyed éve egy felülést sem csináltam, de simán menni foo -- oooo --- baaaaazzz, nem bíííromtováááábbb. (nyakamon a sebhely itt már diszkréten jelzi, hogy az artériám lassan szétdurranni készül) 

55. perc - Végre! Te szadista dög, végre vége! Nyújtás, ez de jó. Túléltem. 

70. perc - Ennek a citromos szőlőcukornak csak nekem tűnik úgy, hogy hányás íze van? Mindjárt elájulok. Miután hánytam. Vagy előtte. 

Szóval mindent összevetve, megküzdöttem a pokol lovasaival, és voltak pillanatok, amikor átkoztam magam, hogy ezzel kezdtem a rehabom. 

Ezzel együtt a 91. percben, amikor már ballagtam hazafelé, félkómás állapotban, valami brutálisan jó érzés kerített a hatalmába. Egyrészt a tudat, hogy végre elkezdett az életem visszatérni a régi kerékvágásba és már látom magam vékonyan, csittin, fittin, sportosan, másrészt meg ... endorfiiiiiin és boldogság.

Ezek után aki nem hiszi, hogy a sportnak depresszió gyilkos hatása van, az járjon utána! (Aztán pedig ha bejön, tudjátok, én szóltam!) 

Szép estlét! :) 

Van a magyar nyelvben egy rendkívül destruktív mondás: Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. 

Azon gondolkodtam, hogy vajon ha hallgatnak erre a"tanácsra", megszületik-e a Pilates? Vajon lenne-e Etka jóga? Vajon Mosolyka tudna-e egyre jobban mozogni? Egyáltalán élne-e még?

Három ember, akiknek azt mondták, hogy a betegségük legyőzi őket. Hogy ne is gondoljanak teljes életre betegségeik miatt. 

Joseph Pilates asztmás volt, és gyerekkorában rengeteget szenvedett a reumás láztól, de az általa kifejlesztett gyakorlatok segítettek neki, hogy teljes életet éljen, és végül 83 évet élt. aktívan és egészségesen - mára pedig milliók követik tanításait.

Etka anyónak (Kártyikné Benke Etka) súlyos gerincferdülése és szívpanaszai voltak, ám ötvenes éveiben megelégelte a tehetetlenséget, és megalkotta az Etka jógát, ami ezreknek segített, hogy mozgásszervi betegségüktől megszabaduljanak - ő maga pedig kilencvenhárom éves koráig oktatott. 

Mosolyka - ő az, akit szerintem be sem kell mutatni. Azzal "kecsegtették", hogy maximum 18 éves koráig élhet izomsorvadásos betegsége miatt - ma pedig húszas évei közepét tapossa, és életmódjának és a sportnak köszönhetően jó úton halad, hogy ha egyelőre nem is segítség nélkül, de lábra álljon. 

Ez csak három példa a sok-sok ezerből, millióból. Mert ha valami nem megy, igenis lehet erőltetni, és sok-sok gyakorlással, erőfeszítéssel, akaraterővel és tudatossággal el lehet érni, hogy menjen.

Van egy új kolléganőm. Pályakezdőként került egy olyan munkahelyre, ahol egyébként sem könnyű helytállni. Szegény nem túl ügyes még, sokat hibázik, lassú és sokszor megkérdezi ugyanazt, de vajon neki is fel kéne adnia és másik munka után néznie? Nem és nem is teszi. Ehelyett napi 12 órát robotol, és keményen küzd, hogy megtanulja a procedúrákat és teljes értékű munkaerővé váljon. 

Magam részéről nem vagyok megáldva valami nagy akaraterővel, vagy legalább is igen kevés területre koncentrálódik, de 30 évesen rájöttem, hogy ezen muszáj változtatnom, ha valamit el akarok érni, és nem csak nézni akarom, ahogy elmegy mellettem az élet, csak mert gyáva voltam és lusta vagy csak elhittem, hogy nem fog menni. Menni fog!

Szóval ha valaki azt mondja Nektek, hogy ha valami nem megy - legyen az a sport/ diéta/ tanulás/ munka/ szerelem/ boldogság - azt ne erőltessétek, akkor nézzetek szembe az illetővel, és tudjátok, hogy ez az ars poetica a gyengék, a gyávák és a lusták filozófiája - Ti pedig vidáman folytassátok a küzdelmet a célotokért, mert a győztesek úgyis Ti lesztek a nap végén!

Legyen szép napotok! 

Szoktatok azon gondolkodni, hogy ha az életetek egy film lenne, akkor milyen filmzene szólna a háttérben? 

Nekem mostanában rengeteget járt a fejemben (és a fülemben) a But Honestly a Foo Fighters-től, és mindig az a kép villant be, hogy túllendülök valami nagyon szaron, és aztán jön a hatalmas boldogság és harmónia, és én önbizalomtól telten sétálok végig az utcán, ragyogó napfényben, önbizalomtól telve.

Furcsa dolog ez, mert bármennyire is élveztem a valóságban is ezeket a sétákat, a rossz, mint Démoklész kardja, ott lebegett, és lebeg még most is felettem. Nem vidám dolog abban a hitben élni a mindennapjaidat, hogy lehet, azok meg vannak számlálva. 

Az onkológia nem egy vidám hely, ebben szerintem mindenki egyetért, akit a "jó" sorsa odarendelt már valaha. Haldoklók, reménykedők, és te próbálsz úgy ülni, tartani magad, hogy Te nem tartozol ide - és közben attól rettegsz, hogy amikor belépsz az ajtón, vajon kivel fogsz szemben állni és az a valaki mit fog mondani. Nézed magad körül a kemósokat, a gégerákosokat, összeakadó tekintetek; hol erő, hol feladás. Egy óra, de az az óra átértékeltet nagyon sok mindent; és ha addig sokszor meg is fordult a fejemben, hogy az élet túl hosszú, túl nehéz, akkor és ott garantáltan ráeszméltem az élet rövidségére, és minden probléma eltörpült. Az ÉLET igenis GYÖNYÖRŰ, csak sokan ezt képtelenek vagyunk meglátni. 

Az MR vizsgálatra várva, ahogy hallottam a kiszűrődő zajokat, olyan érzésem volt, mintha egy techno party második harmadában járnék; ugyanazok a zajok, ütemek, és én igyekeztem visszaemlékezni arra, hogy milyen volt a Balaton Sound évekkel ezelőtt. Dzsium tszú, dzsium tszú, és a szar is megállt benne,. Ráfekszem a gépre, és betolnak, mint egy szarkofágba. Borzalmas érzés, hogy ott fekszem, kitámasztva, mozdulatlanul, mintha felravataloznának és csak hallgatom azt a szörnyű zajt, miközben a fejem egy ketrecben van. Sziréna, lézerpuska, techno, elektro-lüktetés - és mindez fülsüketítő hangossággal. Talán ilyen érzés a halál - és esküszöm, néha én sem bírtam eldönteni, hogy most élek vagy halok-e; de az biztos, hogy voltak pillanatok, ahol halálosan rettegtem. (Jobban belegondolva legalább elterelte a figyelmem arról a tényről, hogy akár meg is halhatok.) Aztán eljött egy pont, ahol egyszerűen megállíthatatlanul jöttek a pozitív képek; egy ismerősöm 30. születésnapja, amikor a semmi közepén ünnepeltünk önfeledten, a családom, barátaim, akik aggódnak értem, a húgom, akit csak most kaptam vissza, egy kapcsolat, ami talán (biztosan) más, mint a többi .... belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés - és akkor, ott, a halálfélelem kellős közepén valami hihetetlen melegség öntött el, és már nem éreztem a véremben pumpáló kontrasztanyagot, már nem remegtem, már nem tört bele a fogam a feszültségbe. Ott és akkor megértettem, nekem ÉLNEM kell.

A rák egy alattomos dolog, de aki holisztikusan gondolkodik, az tudja, hogy a rák a lélek betegségéből ered; a sok elnyomott érzelem, az állandó szorongás, sok-sok elfojtás .... és soha nem lehetetlen a gyógyulás, de ahogy ezt az egyik orvos is az eszembe véste; a gyógyuláshoz gyökeres változás kell. 

Nekem úgy néz ki szerencsém van, és kaptam egy hatalmas második lehetőséget az élettől; és ÉLEK vele; már tudom, hogy az egészségnél, a boldogságnál, a lelki békénél nincs nagyobb kincs. Mindig is lesznek nehézségek, de mindaddig, amíg magunkkal jóban vagyunk, és kellően vigyázunk a testünkre és a lelkünkre, addig baj nem történhet. Hajlamosak vagyunk az egészséget és a jólétet természetesnek venni; ne akkor ébredjetek rá az ellenkezőjére, amikor már nyakig a szarban ültök; nagyon nehéz ugyanis kikerülni belőle. Menjetek a dolgok elébe! 

Éljetek a lehetőségeitekkel! Valósítsátok meg és éljétek meg az álmaitokat! Ne féljetek! Akarjatok és merjetek boldogok lenni! Mozogjatok. Klisé, de a testetek a lélek temploma. Tiszteljétek Magatokat és másokat is! Ápoljátok a lelketeket! Rendszeresen! 

Legyetek nagyon egészségesek és boldogok!