Ha valaki azt mondja nekem, hogy még húszas éveim végén (meg úgy egyáltalán) daganatos leszek, minimum pofán röhögöm és elküldöm melegebb éghajlatra, Ehhez képest 29. életévem utolsó két hónapja arról a nyomorult tumorról szólt, meg a rettegésről, hogy elvérzek-e a műtőasztalon vagy sem. (Rutinműtét.)
Meggyőződésemmel ellentétben, hogy ha én egyszer ilyen helyzetbe kerülnék, egy jellem maradnék, és nem hagynám el magam - amikor a radiológus paraszt doktor úr közölte velem, hogy ez bármi lehet, de az első tippje a daganat, nekem erre az első mondatom az volt, hogy én akkor most azonnal enni akarok valami cukrosat, gluténosat és hizlalót.
Aki járt már Pesten a Pozsonyi utcában található kockás abroszos kisvendéglőben, az tudja, hogy ott mekkora adagok vannak - nos, idegállapotomat jól tükrözi, hogy minek után a szomszédos pékségben elfogyasztottam "előételként" némi csokis fornettit, fent nevezett étteremben három fogást tettem magamévá, majd még a barátom desszertjét is betermeltem. (WTF is stresszevés?)
Az elkövetkező két hónap ebben a "boldog" cukor és liszt mámorban telt (azért érzed a logikát - mindkettő táplálja a daganatos sejteket) így chi-vel együtt plusz négy kiló is áramlott a testemben.
A műtét közben rendben lezajlott, majd a karácsony és a szilveszter is - én pedig halál depressziósan boldogan vágtam neki az új évnek és terebélyesedő seggemet rossz kedvemet további jutalomfalatokba fojtottam, és tekintve, hogy két hónapos lábadozásom alatt a testmozgás is ki volt zárva, a dolgok gyorsan követték egymást. (Zabálás-> hízás.)
De ma! Ma végre eljött a várva várt nap - és ma végre megjelentem a helyi konditerem alakformáló óráján, gondolván, hogy ez a kis laza ugri-bugri segít majd visszaedződni és visszatérni a régi kerékvágásba.
Hát nem egészen így történt! Hanem így:
5. perc: Bemelegítés - hú, ez jó, ez már hiányzott. És jobbra, és balra, és hinta, és lábhúzás. Helló pad, helló terem, helló tükör.
15. perc - Kar, gyerünk! És húúzd, húúzd, ezaz, egyenes hát - hú basszus, ez kezd meleg lenni - csak egy kicsit leengedem, csak egy negyed erejéig.
25. perc - Aztakúúúva, arról nem volt szó, hogy ilyen ütemben kell guggolni. Hát normális ez? Ember az ilyen? Ki-kö-pöma-tü-dő...bazz.. "Whoo-hooo" - jézusom, ki vagy Te?! Én itt meghalok, Te meg itt örülsz magadnak.
45. perc - Na, has. Ebben penge vagyok. Nem baj, hogy vagy negyed éve egy felülést sem csináltam, de simán menni foo -- oooo --- baaaaazzz, nem bíííromtováááábbb. (nyakamon a sebhely itt már diszkréten jelzi, hogy az artériám lassan szétdurranni készül)
55. perc - Végre! Te szadista dög, végre vége! Nyújtás, ez de jó. Túléltem.
70. perc - Ennek a citromos szőlőcukornak csak nekem tűnik úgy, hogy hányás íze van? Mindjárt elájulok. Miután hánytam. Vagy előtte.
Szóval mindent összevetve, megküzdöttem a pokol lovasaival, és voltak pillanatok, amikor átkoztam magam, hogy ezzel kezdtem a rehabom.
Ezzel együtt a 91. percben, amikor már ballagtam hazafelé, félkómás állapotban, valami brutálisan jó érzés kerített a hatalmába. Egyrészt a tudat, hogy végre elkezdett az életem visszatérni a régi kerékvágásba és már látom magam vékonyan, csittin, fittin, sportosan, másrészt meg ... endorfiiiiiin és boldogság.
Ezek után aki nem hiszi, hogy a sportnak depresszió gyilkos hatása van, az járjon utána! (Aztán pedig ha bejön, tudjátok, én szóltam!)
Szép estlét! :)
